Az elmúlt években egyre több szülő keresett meg azzal a problémával, hogy a 14-20 év közötti gyermeke nem tudja rendesen kifejezni magát. A félreértés elkerülése végett, ezek a fiatalok a legtöbb esetben kifejezetten jó tanulók. Egy facebook bejegyzésemben vetettem fel ezzel kapcsolatban a kérdést a minap. Most leírom nektek, mi az én szakmai tapasztalatom ezzel a témával kapcsolatban.
Nézzük meg, mi az a 3 legfőbb probléma, ami a hozzám forduló fiatalok kommunikációs elakadása mögött áll.
- Otthoni beszélgetések, minőségi, együtt töltött idő hiánya
- Korlátlan számítógép illetve telefonhasználat
- Kortársakkal való élő találkozások hiánya
Ide sorolhatnám az olvasás hiányát is, de ez már csak hab a tortán.
Számtalan pszichológusok által írt cikket olvashatunk arról, mennyire fontos lenne a minőségi együtt töltött idő. Hagyjuk, hogy a hétköznapok mókuskereke beszippantson minket. A délutánok, esték eltelnek a különórákkal, majd este hazaérve, már a közös étkezéshez sincs erőnk. Hétvégén mindenki a saját szobájában éli a maga világát, elmaradnak a családi beszélgetések, a sztorizások, az őszinte érdeklődés a másik iránt. Gyakran érezhetjük azt, hogy nem is ismerjük a saját gyerekünket. Egészen elképesztő, hogy sok fiatal nem tud beszélgetni a szüleivel, mondván, nincs rá idő. Nincsenek közös étkezések, minimális a családi programok száma. A kortársakkal, gyakran nem tudják megbeszélni gondjaikat. De, nem is feltétlenül kell, hiszen nem az iskolás korú barátoké ez a feladat, hanem a miénk, szülőké.
Mi a megoldás? Egészen egyszerű a válasz erre a kérdésre. Szánjunk időt a gyermekeinkre. Az alapvető kommunikációs képességek hiánya a gyökerekben rejtőzik. Nekünk, szülőknek kell példát statuálnunk gyermekeink számára. Kiváló alkalom erre a közös étkezés, egy 20 perces séta, hétvégi kirándulás. Minden ilyen alkalom, beszélgetés, meghálálja magát, ebben biztos vagyok. Látom, tapasztalom a beszédterápia során, mik azok a momentumok, amik hiányoznak ezeknek a fiataloknak az életéből. Rá lehetne húzni a covid-ra ezt a problémát, mint, ahogyan a második pontot is, de sajnos az igazság az, hogy ez a probléma már legalább 5-6 éve tapasztalható a praxisomban. Egyedülálló anyukaként, két gyereket nevelve, tudom, hogy sokszor milyen nehéz, mennyi energiát igényel, hogy 100%-ig a gyerekekre tudjunk fókuszálni. Minden ilyen alkalom és pillanat, meghálálja magát, higgyétek el. Én például tudatosan törekszem a közös étkezésekre, szépen megterített asztalnál, a sétákra, esti beszélgetésekre, pedig meglehetősen nagy a korkülönbség a gyermekeim között. Sokszor nem egyszerű, de ennek ellenére azt mondom, nagyon megéri.
Itt át is térek a 2. pontra, ami nem más, mint a korlátlan kütyühasználat. Most biztosan sok szülő felszisszen és azt mondja, hogy de hát ezek a gyerekek már ebbe nőnek bele. Alap, hogy a számítógépet kezeljék, és az okostelefon használata a mindennapok része. Ez valóban így van, nem is szeretnék ezzel vitatkozni. No, de tegye mindenki a szívére a kezét, és nézze meg, felnőttként mennyi időt tölt a kütyüje társaságában? Ehhez mérten, mennyit piszkálja a saját gyermekét azzal, hogy miért tölt annyi időt a gép vagy a telefon előtt? Hányan mondják azt, hogy, ez a gyerek reggeltől estig a szobájában van, ki sem lehet robbantani onnan, mert egész nap csak gépezik, telefonozik? Nézzük meg, ha adj’ Isten elmegyünk együtt ebédelni, kirándulni, tudjuk ignorálni a telefonunkat? Képesek vagyunk 2-3 órát úgy eltölteni, hogy ne nyúlnánk a telefonunkhoz? Vagy ha hozzánk beszél a másik, a szemébe nézünk és abba hagyjuk a telefonunk nyomogatását? Ha igen, akkor abszolút hitetelesek lehetünk a gyerek előtt, ha nem, akkor hogyan várjuk, hogy ő ne a képernyőt nézze egész nap? Ezek a fiatalok a rövidítések és emoji-k világában töltik a nap nagy részét. Chaten kommunikálnak órákon át, és rövid idő alatt, a még kisiskolás korban működő alap kommunikációs képességük rohamosan visszafejlődik, illetve stagnálni fog egy szinten. A 14-20 év közötti fiatalok nagy többsége nem tudja megfelelően kifejezni a gondolatait szóban. Lehet mondani, hogy ennek az az oka, hogy az iskolában kevés a szóbeli számonkérés. Ezt nem is cáfolom. Ezzel egyetemben a legnagyobb probléma az, hogy nincs korlátozva a gyerekek gép/telefon előtt töltött ideje. Hangsúlyozom, ezek tisztán a szakmai tapasztalataim az elmúlt évekből. Egy 18 éves növendékem, mondta az alábbiakat nekem a terápiánk során.
Idézem: ” Én speciel nagyon örülnék annak, ha a szüleim korlátoznák, mennyit gépezek, mert így ha hazaesek az iskolából, azonnal a gép elé ülök. Késő este állok neki a tanulásnak, ezért állandóan fáradt vagyok. Alig beszélgetünk itthon, még enni sem étkezünk közösen. Pedig tök jó fejek a szüleim, de mégis…Amiket felteszel kérdéseket nekem, Kata, azokat a szüleim sosem teszik fel, pedig olyan jó lenne.”
Azóta több fiatallal tudtam csoportos és egyéni képzés keretein belül is foglalkozni és hasonló kijelentéseket tettek. Ergo a gyerekekben meg van az igény arra, hogy szabályozva legyenek e tekintetben (is), illetve, hogy a szüleik érdeklődjenek irántuk.Bármilyen furcsa, de biztonságot ad nekik. Nem vagyok pszichológus, de aki nem hiszi, olvasson utána a témának. Számos cikk jelent meg már arról, mennyire fontosak a keretek. Ne a végletekben gondolkodjunk. Mindent szabad vagy semmit sem. Kell és biztonságot ad a gyereknek, ha vannak szabályok és határok, amiket be kell tartaniuk.
Itt át is térek az utolsó pontra és jegyeznék meg egy személyes példát. A 15 éves gyermekem napi telefonhasználatának időkorlátja hétköznap 2,5 óra, hétvégén 3. Együtt állítottuk be az időkorlátot. Nem mondom, hogy repesett az örömtől, ugyan akkor azt látom, hogy sok kortársával ellentétben, vannak élő baráti kapcsolatai. Egymásnál alszanak a barátnőivel, gyakrabban beszélnek videóhívásban, mint chatelnének és még gyakrabban járnak át egymáshoz. Egészséges, 15 éves fiatalok, akik szabadon sutyoroghatnak a szobában, zenét hallgatnak és közben nagyokat kacagnak, akik kimennek együtt sétálni, leckét írni, beülnek egy teázóba és megbeszélik az élet nagy dolgait stb.
Munkám során gyakran kell az alapoktól kezdeni. Egészen az alapoktól, például onnan, hogy köszönök a kaputelefonba, ha felcsöngettem és elmondom, ki vagyok. Beszédórán nem telefonozom, nem rágózom. A következő lépcsőfok, hogy megpróbálom megfogalmazni, hogy érzem magam, milyen volt az elmúlt hetem. Ez után kifejezem, mik az igényeim, mi esne jól és mi nem. Ha hasonlattal szeretnék élni, ezek a ház alapjai. Erre tudunk építkezni az alap beszédtechnikai elemekkel. Gyakran hallom azt a mondatot, hogy minek nyissam ki a számat, ha 1. úgysem kell megszólalnom, 2. senkit nem érdekel a véleményem? Újra kell tanulni a hangos olvasást, egy rövid történet tartalmának összefoglalását saját szavainkkal, majd erről véleményt alkotni és felvállalni, hogy ezek az én saját gondolataim. A gondolataim értékesek és nem kell, hogy mindenki egyet értsen velük. Bátran vállalhatom azokat. Majd erre építve bővíthetjük a szókincset, fokozhatjuk a memória kapacitását. Ha valaki nem szeret olvasni, akkor is fel lehet kelteni az érdeklődését olyan témákkal, amik érdeklik. Most pl. van egy növendékem, akit csak a programozás érdekel. Olyan kiselőadás témákat adok számára, ami passzol leendő munkájához. ( Híres informatikusok, programozók, újabb találmányok stb.)
Összegezve a tapasztalataimat és gondolataimat:
Szánjunk időt a közös beszélgetésekre, érdeklődjünk és hagyjuk a gyermekeinket mesélni magukról, az élményeikről, akkor is, ha olyan témáról beszélnek, ami bennünket nem igazán érint meg. A lényeg az, hogy érezzék, figyelünk rájuk, mert fontosak számunkra.
Ameddig lehet, szabályozzuk a gép és telefonhasználatot. Ezzel hozzásegítjük őket ahhoz, hogy ne váljanak függővé, ugyan akkor nyissanak kortársaik felé. Motiváljuk és ösztönözzük gyermekeinket a sportra, kulturális programokra és a kortársakkal való élő találkozásokra.
Ezek után az egyéni vagy csoportos beszédfejlesztés sokkal hatékonyabb lesz, ebben biztos vagyok. 🙂
Legyünk mi a példa gyermekeink számára!
Megéri!
-Kata-
